Mai cikkünk a befejező része a Heiho Shoshin No Tebikikusa összefoglalásának. A mű ezen része a harcművészetek legmagasabb szintjét járja körbe és próbál iránymutatást adni a harcművészetek elméletéhez vezető úton.

A korábban már ismertetett kép, mely szerint a harcművészet gyakorlói a tanulás során a tanuló, az elsajátítható tudás belseje felé halad avagy annak felszíne felé tör, újra középpontba kerül. Ennek tükrében a harmadik kötet egy figyelmeztető verssel indít:

“Ha nem látja a célt az íjászt s értelmetlenül lövi nyilait,
Bármennyit ellőhet, csak elfárad abban.”

A magas szinten lévő tanulónak az ismérve, hogy már látja a célt, tudja mit kell tennie érte, és minden edzése egy kicsivel közelebb viszi hozzá. A címben szereplő seii az ami a technika és a gyakorlat tanulása után következik. Az elméleti tanulás célja az adott művészet minden aspektusának megértés, végső célja a technika és az elmélet együttes tanulásának megértése. A mű a harcművészetek aspektusait a következő sorrendben vázolja fel: A technika – a technika alkalmazása – és a győzelem, mint végső cél.

forma

A győzelem felfogásáról a következő módon értekezik:

“Hagyd, hogy megvágjanak, s ha megvágnak, győzz!
Valakit egy csapással levágni nem nehéz. Ami nehéz
Hogy minket ne tudjanak levágni.”

A mű továbbá idézi a Heiho Kadensho-t, a harcművészet-elmélet egyik alapvető munkáját:

“Minden állásnak az az értelme, hogy az ellenfél ne tudjon levágni minket. Olyan az állás, akár a várfal és a várárok – az a céljuk, hogy az ellenfél ne érjen hozzánk, nem az, hogy mi levághassuk őt. Nem támadásik szándékkal kell állnunk az ellenféllel szemben, hanem úgy, hogy az állásuk pontossága miatt képtelen legyen megvágni minket. Ezért az állás az első a tanulás során.”

Hisayori a továbbiakkal folytatja gondolatmenetét:

“Ha gyengének és puhának látatjuk magunkat, s az ellenfél elbízza magát, az olyan, mintha ajtót nyitna nekünk”

Az elméleti tanulás alapkövének Hisayori a tudat elhelyezésének módszerét tartja, a következőképp ír erről:

” Az elméleti tanulás része, hogy hová helyezzük a tudatunkat. Ha ezt nem tudjuk, a tudat tévelygésben lesz, s ha az ellenfél ránk támad, a tudatot a mozgásban hagyjuk, a mozgásban megragad. Ha a kardjában hagyjuk, a kardja fogja meg. Ha a saját technikánkban hagyjuk a tudatunkat, a saját technikánk fogja meg. Ha arra gondolunk, hogy megütjük az ellenfelünket, ebben a gondolatban ragad meg a tudatunk.”

A szerző szerint a győzelem, az erő fontos dolog a harcművészetekben, de az igazán magas szinteket a morális és az emberi oldal fejlesztésével lehet elérni. A műveltség és a harci tudás terén fejlődésre törekvő embernek a következőket kell elkerülnie: A fennhéjázás, a túlzott önbizalom, a sértődés és a gúnyolódás. A fennhéjázásból gonoszság születik, a túlzott önbizalomból túlzás születik, a sértődésből gyűlölet származik, a gúnyolódásból rossz származik. Ezek tönkreteszik amit elértünk és megalapozzák a károkat amik érni fogják a gyakorlót.

A Tebikigusa a tanulást és a fejlődést az évszakok példájára 4 szakaszra osztja:

“A kezdeti szakasz olyan, mint a fák növésének korai szakasza, amikor az eső és a harmat hatására kirügyezik, az ágai növekedésnek indulnak. Ebben az időben az a fontos, hogy szünet nélkül gyakoroljunk.

A középső szakasz ahhoz hasonlít, amikor a tűz hatására a vas formálódni kezd. Forró izzadságban fürödve a test rugalmassá válik, a kezek-lábak mozgása szabaddá válik. Szabad, ám a forrófejű harciasság korszaka ez.

A felső szakaszt, ha a fémhez hasonlítjuk, olyan, mint a fehéren izzó edzés, a fák és bokrok világában ahhoz hasonlít, amikor a levelek az ősz közeledtével színesek lesznek s a rizskalászok beérve termést hoznak.

A végső tanítás olyan, mint amikor a természetben a napok rövidülnek, a levelek lehullanak, a dolgokban a jang-természet gyengül, a jin-természet erősödik. A technika már a testünk része, minden körülményhez képesek vagyunk alkalmazkodni, ha a hit és az őszinteség megvalósul, az öt erény jelen van, minden dolog nyugvópontjára él. Mivel ez a szint már a titkos átadás szintje, az idáig jutott ember belül úgy ragyog ugyan, mint a telihold, de kifelé ebből csak annyi látszik, mint az újhold fénye. Az ide elért emberre azt mondjuk, beérkezett a harcművészetben.”

A harmadik rész legfontosabb gondolata, hogy aminek formája van az holt dolog, aminek nincs formája az élő dolog. A forma nélküli dolgok megértése és megragadása sokkal nehezebb dolog, mint a formával rendelkezőké. A legmagasabb szinteken a cél megérteni azt, ami a harcművészetekben élő dolog. Ennek a megértése a legfontosabb, hiszen csak ezen a talajon csírázhat ki a gyakorlással szerzett tudás. A szerző így ír erről:

“A technika és az elmélet együttes gyakorlásán át a forrásig, a harci művészet fő alapelvéig juthatunk el, ez az, amit Végsőnek nevezzük. A Végsőnek kezdettől fogva nincs neve és nincs formája. Zhu Xi azt mondja, a Végső a formák fölött álló Út, a jin és jang a formák alatt álló eszköz. A Végső ha mozdul, megszületik a jang, ha nyugalomban van, megszületik a jin. Mivel az elvek tanulása forma nélküli, a legmagasabb szint nem más, mint a Végső. A Végső tehát élő dolog, a harcművészet legmagasabb foka.”

Forrásanyag: http://www.konfuciuszintezet.hu/letoltesek/tkt/tkt_2009-1/pdf/08-Szabo_06-02.pdf